Tetyana Ogarkova: Vlagyimir Putyin utolsó háborúja

A legelső találatok egyike egy katonai területen lévő épületet rombolt le Brovariban, ahol az idősebbik lányunk tánctanára lakott. Néhány órával később autóba ültem, hogy megkeressem egy barátnőnket, aki nem válaszolt a telefonhívásokra. Ukrán tankok jöttek velem szembe. Lánctalpuk nyomot hagyott az aszfalton.

A 2022. február 24-i fájdalmas ébredés óta, amely örökre lerombolta eddigi világunkat, nem tudtunk visszaaludni. Tágra nyílt szemmel nézzük ezt az új valóságot.  A háború első hetében először láthattuk, hogy barátaink esnek el a harcban. Azt is láttuk, hogy az ukrán hadsereg képes ellenállni a világ második legnagyobb hadseregének. Láttuk, hogy az európaiak fegyvereket szállítanak nekünk és a bevezetendő szankciókról vitatkoznak.

Főként Oroszországot nézzük tágra nyílt szemmel. És nem térünk magunkhoz az aljasságok láttán: a katonák azzal dicsekednek a feleségüknek, hogy kávéskannákat, szőnyegeket, sőt még mosógépeket is loptak az elpusztított városokból. El sem tudjuk hinni, mennyire kegyetlenek: fegyvertelen civileket ölnek meg, golyót eresztve a fejükbe, a gyermekeik szeme láttára erőszakolják meg az ukrán nőket, majd elégetik a holttesteket. Lebombázzák a kórházainkat, és rakétákat zúdítanak ránk, minden nap, kivétel nélkül. Nem térünk magunkhoz az ostobaságuk láttán sem: a katonáik több mint egy hónapon át lövészárkokat ástak Csernobilban – ahonnan később sugárfertőzéssel szállították őket Belaruszba, ahol sorban halnak meg.

Elkerekedett szemmel bámuljunk a modern Oroszország valóságát. Nem Putyin az egyetlen, aki ezt a háborút viseli. A Levada Center friss közvélemény-kutatása szerint az oroszok 85%-a támogatja.
Ideje szembenéznünk ezzel az új valósággal. Az ukrán katonák hősies ellenállása, valamint Ukrajna nyugati partnereinek katonai segítsége és szigorú szankciói megteszik a hatásukat.

De még mindig háború van. A legfontosabb, hogy kitartsunk, ne adjuk fel, ne engedjünk a – bármely ponton is – túl könnyen vagy túl gyorsan elfogadott tűzszünet kísértésének. Mindannyian békét akarunk. Egyedülálló lehetőség ez annak az elérésére, hogy ez a minősíthetetlen orosz agresszió Putyin utolsó háborúja legyen. Bármely tűzszünet, területi engedmény vagy kompromisszum semmit sem ér el – csak azt, hogy Oroszország részleges győzelmet mondhat magáénak, ami felszítja az agresszív érzéseket és a bosszúvágyat az orosz társadalomban.
1992-ben a Dnyeszter-mellék, 2008-ban Grúzia, 2014-ben a Krím félsziget és Donbasz: Oroszország évtizedről évtizedre növelte a régiót fenyegető kihívások és veszélyek szintjét. A Kreml a Nyugat minden gyengeségét arra használta fel, hogy folytassa az agressziót. Nézzük csak meg a valóságot nyitott szemmel. Ahhoz, hogy béke legyen, folytatni kell a háborút. Az Oroszország elleni háborút.

Bátorság kell. Nagy bátorság. Nemcsak az ukrán katonáknak kell bátornak lenniük, hanem nyugati partnereinknek is, hogy szigorítsák a szankciókat (az orosz gazdaság lerombolása céljából) és szállítsák a szükséges támadó fegyvereket az ukránoknak (hogy vissza tudják szorítani az orosz csapatokat a határ mögé).  

De kitartásra is szükség lesz. Állhatatosságra ahhoz, hogy Oroszország elkerülhetetlen vereségét követően történelmi felelősséget rójunk minden orosz állampolgárra ezért az embertelen barbárságért. Két-három generáció által fizetendő jóvátétellel. A háborús bűneik részletes leírását tartalmazó történelemkönyvekkel. A mariupoli vagy a bucsai csatának szentelt múzeummal Moszkva központjában.

Csak ennek az öngyilkos háborúnak a befejezése után lesz elképzelhető egy másik Oroszország, megfosztva a sértett birodalmi komplexustól és attól a szándékától, hogy szomszédai kárára visszaállítsa régi nagyságát.

Amikor reggel 5-kor felébredtünk, 2022. február 24-én, hallottuk, hogy Putyin a „nácitlanítást” és a „demilitarizációt” emlegeti „katonai műveletének” céljaként. De ébredjünk fel! Ukrajnát nem kell „nácitlanítani” és „demilitarizálni”. Oroszországot viszont nagyon is.